Ha az élet holnap reggel azt mondaná, hogy újra húszéves lehetek, egy pillanatig sem gondolkodnék.
Elfogadnám.
Nem azért, mert annyira rossz életem volt.
Bár… ha teljesen őszinte akarok lenni, volt benne bőven olyan rész, amit senkinek sem kívánnék.Hanem azért, mert ma, negyvennyolc évesen egészen más szemmel látom a világot.Rengeteg pofont kaptam az élettől.
Csalódtam.
Hibáztam.
Sírtam.
Felálltam.
Újrakezdtem.
És ezek mind megtanítottak valamire.Ha újra húszéves lennék, lehet, hogy nem használnám fel az összes tapasztalatomat. De egy dolgot egészen biztosan másképp csinálnék.
Nem vállalnék gyereket.Tudom, ez most nagyon keményen hangzik.Mielőtt bárki félreértene: a fiaimat mindennél jobban szeretem. Az életemet is odaadnám értük.De amikor körülnézek a mai világban, azt látom, hogy gyereknek lenni egyre nehezebb.Az iskola. A megfelelési kényszer. A társadalom. Az internet. Az emberek.Sokszor azon gondolkodom, milyen jövő vár rájuk.És ilyenkor fáj kimondani, de néha tényleg azt érzem: talán a saját érdekükben jobb lett volna, ha ezt a világot nem kell megtapasztalniuk.
Lehet, hogy ezzel sokan nem értenek majd egyet.Nem baj.Ez az én gondolatom.Ha újrakezdhetném, inkább a saját életemet élném.Nem egyedül.
Hanem egyediként.
Számomra ez nem a magányt jelenti. Hanem azt, hogy önmagammal is teljes ember vagyok. Nem azért vagyok boldog, mert valaki mellettem van, hanem azért, mert jól érzem magam a saját bőrömben.Mert amikor egyediként élsz, saját magadat adhatod.És szerintem ez az egyik legnagyobb szabadság.Persze ilyenkor mindig eszembe jut egy régi mondás, amin még most is mosolygok:
„Egy darab kolbászért minek megvenni az egész disznót?”
Van benne valami.Mert amikor nincs rajtad a megfelelési kényszer, nem azon gondolkodsz egész nap, hogy:– Vajon mit csinál a gyerek?
– Vajon a párom hűséges-e?
– Vajon elég jó vagyok valakinek?
– Vajon hogyan kellene viselkednem ahhoz, hogy szeressenek?Egyszerűen csak… élsz.És tudod, mire jöttem rá?Talán életünk legnagyobb tragédiája az, hogy nagyon sok kapcsolatban nem lehetünk teljesen önmagunk.Mert ha azok vagyunk, abból gyakran vita lesz.Ha pedig egész életünkben megjátsszuk magunkat, akkor egy idő után már azt sem tudjuk, kik vagyunk valójában.Ha az élet holnap reggel még egyszer felajánlaná, hogy újrakezdhetem húszévesen…Mosolyogva mondanék igent.
És te? Te elfogadnád ezt a második esélyt?
Ha megérintett ez az írás, vagy egészen másképp látod,írd meg bátran a véleményed.Kíváncsi vagyok,te mit gondolsz.
– Móni